Az alábbi blogbejegyzésben az a poén, hogy igazi. Nemrég indította el blogját a Getty's vagyon két örököse, akikről többek között azt lehet tudni, hogy az apukájuknak, Gordon Getty-nek 2008-ban 2,5 milliárd dollár volt a vagyona.
A blog első bejegyzése gyorsan botrányt kavart Amerikában (én a mai napig nem teljesen értem, hogy miért. Kíváncsi vagyok, hogy valaki érti-e...)
Itt van tehát egy (pontosabban két) milliárdos első blogbejegyzése: milyen az élet kőgazdagként?

Nagy az esélye, hogy nem kezdenénk bele ebbe a blogba, ha nem tekintenének minket gazdagnak. Nem lennénk elég érdekesek. Így hát valószínűleg érdemes válaszolnunk arra a kérdésre, ami úgy tűnik, hogy gyakran megfordul az emberek fejében, bár elég ritkán veszik a bátorságot, hogy fel is tegyék: milyen gazdagnak lenni?
Hogy őszinte legyek, nem olyan könnyű erre válaszolni. Amikor gyerekek voltunk, a barátainknál általában olyan bútorokat láttunk, amik robosztusak, praktikusak és kényelmesek voltak. Nem tűntek nagyon réginek, és lehetett rajtuk rosszalkodni is. A mi bútoraink ezzel szemben úgy néztek ki, mint amikben emberek haltak meg réges-régen, és a jó részükhöz hozzá se szabadott érni, nemhogy mondjuk fogócska közben átgázolni rajta. A barátaink különböző együttesek posztereit és Farrah Fawcett képeit rakták ki a szobájukban; a mi szobánkban egy félelmetes festmény volt valami sápadt nőről egy puszta közepén. A többiek vidámparkba jártak, mi az operába. Nem azt akarjuk mondani, hogy elviselhetetlen szenvedés lett volna vagy ilyesmi, de amikor végül megtudtuk, hogy a családunk nagyon gazdag, akkor az egyik első gondolatunk az volt, hogy végre megengedhetünk magunknak néhány normális bútort.
Jut eszünkbe: rengeteg nálunk gazdagabb ember él a Földön, már csak a szomszédaink között is. Tulajdonképpen híresebbek vagyunk arról, hogy milyen gazdagok vagyunk, mint amennyire tényleg azok vagyunk. De azért elég pénzünk van ahhoz, hogy a felső tízezerhez tartozzunk; értve ezalatt, hogy nagyon kevés időt kell olyan dolgokkal töltenünk, amihez nincs kedvünk. A másik oldalról megvannak az eszközeink, hogy ha habzsolni nem is, de megízlelni meg tudjuk azokat az élvezeteket, amikben sajnálatos módon a többség sosem osztozhat – gondolunk pl. a jacht-utazásokra, a szafarikra, az elképesztően drága borokra vagy a magánrepülőgéppel való utazásra. Lehet valaki nálunk gazdagabb, de valószínűleg nem tud sokkal jobb életszínvonalon élni rongyrázás nélkül.
És tulajdonképpen ez is elég sok emberre ráillik (és ráillett a történelem folyamán). Azok a luxusdolgok, amik a kiváltságos kevesek részére vannak fenntartva, semmiképpen sem az élet legnagyobb élvezetei (az egy űrturizmus kivételével, ami számunkra is elérhetetlenül távol van) Nem azért, hogy lekezelők legyünk, de ha a San Francisco Giants meccsét tévén nézed – főleg ha HDTV minőségben – akkor ugyanannyira átéled a szerintünk elképzelhető legjobb élvezetet, mint mi. Van egy VIP páholyunk a Pac Bell stadionban – vagy hogy is hívják mostanában – és az igazat megvallva a dolognak több a füstje, mint a lángja.
Egy ismerős arc látogatóban a Getty családnál
Bármikor jobb hot-dogot csinálsz otthon, mint amilyeneket ezekben a luxuspáholyokban adnak. De lényeg a lényeg: ha tudod értékelni a jó könyveket, filmeket vagy zenét, sok boldogságot meg tudsz a pénzedért vásárolni. És nem is vészesen sok pénzért. Ha viszont valakinek nincs meg ez a képessége, hatalmas vagyona lehet és mégis úgy fog meghalni, hogy mondjuk a részegség volt a legnagyobb élvezet, amit valaha átélt.
Miután túlestünk a bemutatkozáson, szeretnénk bejelenteni a tervünket, hogy időről-időre jelentkezni fogunk nem mindennapi szemszögből megírt híradásainkkal. A történetünkről nem biztos, hogy elsőre az jut eszedbe, hogy „lenyűgöző amerikai sztori”; de egyrészt ízig-vérig amerikai, másrészt úgy tűnik, hogy vannak, akik lenyűgözőnek találják, úgyhogy további szószaporítás helyett üdvözlünk a blogunk olvasói között, amelynek címe: Amit a komornyik sem látott.
.
Utolsó kommentek